Igen, mint bárki más. Csak nem emlékszem rá. Mármint a pöttyökre. De az emlékeim erről elég lehangolóak...

Négy éves voltam és beutalt a gyerekorvos Vácra, valamilyen vesegyulladással. Akkor még nem úgy volt, hogy anyu-apu ott lehetett az ágyamnál, foghatta a kezemet. Á!!! Hétvégén eljöhettek, volt 1-2 óra látogatási idő, és én a kórteremben, ők a kórház erkélyén, ablakon keresztül érintkezhettünk. Rettenetes volt!

Utálatos volt a főnővér, a gyógyszereket is utáltam. Volt egy kislány, az igazi kis kígyó volt... Az úgy volt, hogy "megparancsolta" nekem a nővér, hogy nehogy ki merjek jönni az ágyból, mert akkor lesz nemulass!!! Amikor lejárt aznap a nővérnek a műszak és hazament, hát, a gyerekek egyből kiugrottak az ágyból és rohangáltak a folyosón. Nekem, persze, nem lehetett, mert azt mondták, ugye... Na, odajött a kislány, és mondja nekem, hogy jöjjek én is, fussunk egyet. Mondom én: nem lehet, mert megtiltották. Erre ő: ne félj, nem árullak el. Hát, több se kellett, persze, hogy mentem rohangálni. A kislánynak hosszú haja volt, és lobogott, ahogy futott. Nekem középhosszú és dobáltam a fejem, hogy nekem is lobogjon... :)) Persze a kislány másnap beköpött a nővérnek... Na, ezért volt kis kígyó!

Ezután jött a büntetés. Legalábbis én így érzékeltem. Ugyanis bárányhimlős lettem. Ott, a kórházban. Külön szobába ZÁRTAK. Szó szerint! Bezárták az ajtót. Nem járhattam ki, csak ha szóltam és valaki kiengedett. Ez egyenlő volt a börtönnel.

Emlékszem, anyám vett nekem egy csomó színezőt meg filcet. És, mint a legtöbb gyerek, ha nem fogott a filc, benyálaztam. Természetesen egy idő után minden filces lett: a nyelvem, a szám, az ágynemű... Örültek nekem nagyon... Egyszer, egy ilyen alkalommal nagyon kellett pisilni. Kopogtam, zörögtem, hogy jöjjön valaki és engedjen ki, de nem jött senki, csak egyszer valami egészségügyis, aki benézett, de nem csinált semmit, szóval nem bírtam tovább és bepisiltem... Négy éves voltam, nem bírtam tovább. A filc, a tinta meg minden... Tiszta kék volt.

Sokáig, úgy látszik, nem bírták velem, mert egyszer csak, mintha az égből pottyant volna, megjelent anyám, elképedve látta, milyen állapotban vagyok (nemcsak bárányhimlős, de tintás is...), kiverte a balhét és elhozott a kórházból. Vagy a kórház küldött haza. Vagy mindkettő. Otthon kezeltek tovább a vesémmel is és a bárányhimlővel is. A kórházban egy hónapot voltam, otthon pár nap alatt meggyógyultam és mehettem oviba újra.

Azóta persze változtak a kórházi viszonyok. Nem biztos, hogy jó irányba, de a lényeg, hogy óvodás kisgyerekként egy örök élmény marad ez a pár hét a kórházban, amit nem kívánok senkinek. Főleg egy négyéves kisgyereknek nem...

(A kép illusztráció.)